Part 15

Sziasztok :) Tudom, sokat késtem, de remélem azért olvassátok :) Köszönöm a pozitív komikat a részhez, illetve a bejegyzéshez. Nagyon sokat jelentettek nekem, tényleg :* 
Ebben a részben van egy olyan részlet, amikor tényleg a saját életemet írtam le, szóval volt miből merítenem... 
A következő rész váratlan fordulattal érkezik majd!! Ha kellőképpen felkeltettem az érdeklődéseteket, remélem velem maradtok még :)
Következő rész: 3 komi után!! :)
Adrii xx


Az elkövetkező 2 hétben senkivel sem beszéltem. Kivéve persze az úszócsapat tagjait, hiszen az edzésekre bejártam.
Bár Mandyvel találkoztam, aki nemrég jött vissza a nyaralásból, és vele beszélgettünk, de a többiekkel valahogy nem szerettem volna kapcsolatba kerülni. Muszáj volt egy kicsit gondolkodnom. Nem veszhetnek össze miattam a fiúk. Talán tényleg rossz ötlet volt visszajönnöm. Tényleg mindent csak elrontok. De még egyszer nem fogok elmenekülni. Itt maradok Londonban és élem tovább a "csodálatos" életemet.

Hétfő reggel van. Elmegyek reggelizni egy kis, névtelen kávézóba... Nem tartott sokáig elfogyasztanom azt a kevéske ételt, amit rendeltem. Felálltam és a pulthoz mentem, hogy fizessek. Amikor megvolt, elindultam kifelé, ám ekkor egy számomra nem kívánatos találkozás következett, ami elkerülhető lett volna, ha ma nem jövök ide. Nem tudtam észrevétlen maradni, ugyanis nem volt hátsó ajtó és elbújni sem tudtam volna sehová.
- Szia Rebeka! - jött oda Niall és megölelt.
- Sziasztok! - öleltem vissza és intettem a többieknek is.
- Hát te mi járatban? - nézett rám Harry.
- Csak vágytam valami különleges kajára és nem volt kedvem otthon elkészíteni - fejtettem ki a válaszom.
- És hol voltál az elmúlt 2 hétben? Teljesen eltűntél - szegezte nekem a kérdést Zayn.
- Edzéseim voltak. Nem volt túl sok időm - próbáltam ennyivel lerendezni, miközben leültünk egy asztalhoz.
- A telefont felvenni nem tart túl sok időbe - cukkolt Niall.
- Ez igaz, de nem akartam senkivel sem beszélni - mondtam el őszintén.
- Még velem sem? - nézett rám Zayn.
- Senkivel, bocsi. De most mennem kell - válaszoltam és felálltam az asztaltól.
- Hogy megint eltűnj? Mi van veled Rebi? - Zayn.
- Igen, eltaláltad. Egyszerűen csak el akarok tűnni - nem néztem rájuk, és a legnagyobb sebességgel kiviharoztam a kávézóból.
Talán így visszagondolva nem ez volt a legjobb döntés, de nem bírtam velük egy légtérben lenni. Vagyis inkább Liammel, aki csak ült a sarokban és csendben hallgatta a beszélgetésünket. Eléggé fura volt. Nem ismerem Őt régóta, de még soha nem láttam ilyennek. De nem érdekel. Ő sem törődött az én érzéseimmel, akkor én miért foglalkozzak az övéivel. Talán a tudatalattim vezette a lábamat, ugyanis újra a kis tó partján találtam magam a parkban. Ez lett az új, titkos gondolkodóhelyem. Megnyugtató volt itt lenni és most nem kellett attól tartanom, hogy elázok. Csak néhány bárányfelhő úszkált az égen és hideg sem volt.
Egy idő után, mikor már azon kezdtem el gondolkodni, hogy min gondolkodom, úgy döntöttem hazamegyek, veszek egy jó forró fürdőt és közben szerelmes számokat hallgatok, csak hogy még rosszabb kedvem legyen. Mindig ezt csinálom. Romantikus filmeket nézek, hogy beleképzelhessem magam olyan helyzetekbe, amik velem soha nem fognak megtörténni. Álomvilágban élek, mert az álmaimat legalább én irányítom. Talán ezért nincs pasim... Meg persze azért is, mert akibe belezúgok az általában foglalt vagy ebben az esetben egy popsztár, akinek csak egy vagyok a több millióból.
És ekkor jön az a gondolat, hogy mi van ha életem végéig egyedül kell élnem? Akkor ez esetben nem szeretnék sokáig élni. Mi van akkor, ha az a bizonyos herceg soha nem jön el értem, mint az álmaimban? Mi van, ha én túl kevés vagyok ehhez az élethez?
Van egy barátnőm otthon, Magyarországon, akivel ezeket mindig meg tudtam beszélni és ő megértett. Úgy, ahogy senki más. Nem mondom, hogy hiányzik a régi életem, csak bizonyos személyek hiányoznak belőle.
Elmélkedésemben a csengő hangja zavart meg. Gyorsan kiszálltam a kádból, magamratekertem a törölközőm, és kinyitottam az ajtót. Ő állt ott. Letört volt és talán kicsit ideges is.
- Szia! Bejöhetek? - kérdezte félve.
- Gyere! - álltam félre, hogy ő is beléphessen.
- Szakítottam Sophiával - vágott bele a közepébe.
Először is ki kérdezte, másodszor pedig miért mondja ezt el pont nekem? Nem válaszoltam rá, vártam, hogy folytassa. Így is tett:
- Beszélgettem a fiúkkal és rájöttem, hogy igazuk van. Egy bunkó paraszt lettem. Ráadásul Niallel még össze is kaptunk miatta.
Rám nézett és várta a reakciómat. Hiába. Ugyanúgy álltam ott, mint az elején. Nem akartam elgyengülni, hiszen bármire képes lennék érte. De mégsem adom magam olyan könnyen. Még mindig várt. Arra, hogy megszólaljak. De gondolom látta rajtam, hogy nem fogok, így újra elkezdte:
- Csak szeretnék bocsánatot kérni, főleg a múltkori miatt. Igazad volt. Már rég el kellett volna hagynom, csak féltem. Te teljesen más vagy, mint a többi lány. Olyan igazi, titokzatos, visszahúzódó és mégis őrült. És ha lenne még egy esélyem, nem engednélek el soha.
Ez a mondata igazán szíven ütött.
- Nézd megértem, hogy sajnálod. Mindenki hibázik. Megbocsátottam, amikor részegen olyat mondtál, amit tőled nem vártam volna. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Te megkaptad, de nem éltél vele. Nem vetted észre, hogy mit miért tettem, pedig szerintem elég egyértelmű volt. - muszáj volt kimondanom, már nem bírtam tovább magamban tartani - Most, ha megbocsátasz, folytatnám a remeteéletemet. - odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam Neki.
Zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel kisétált, és én nem tartottam vissza. Pedig mindennél jobban szerettem volna. Talán erre mondják, hogy az emberek büszkeségből nem tesznek meg dolgokat? Talán az egyetlen lehetőséget szalasztottam el? Azt hiszem már túl késő ilyeneken gondolkodni. Elment, és én újra egyedül maradtam...